A gyűlölet naplója

2013. november 6. 23:00

          Előre láttam mi lesz, ha hazaérek. A szokásos cirkusz. Nem hibáztatom a párom. Megértem az aggodalmát, hiszen a kétszázhúsz eurós családi segély egy hónapra tényleg nagyon kevés, viszont azt már kevésbé tudom felfogni, miért nem veszi észre, hogy én igenis javítani szeretnék ezen a helyzeten. Képessé szeretnék válni rá, hogy eltartsam a családom.
          Az öt perces autóutam a végéhez ért, de még mielőtt felmentem volna a negyedik emeleten lévő, hét perc lelki felkészülési idő céljából rágyújtottam a blokkunk előtt. Sajnos három perc lett belőle, mert az idegességtől csak gyorsabban szívtam a koporsószögem, így hát rákényszerültem az otthoni pokolba való belépésre.
Miután felértem bekopogtam, mert a kulcsaimat már réges-régen elvesztettem.
          – Na, mi volt? - kérdezte Gabriella köszönés helyett, miután ajtót nyitott nekem.
          Elmeséltem neki az interjú végbemenetelét, természetesen a kisfőnök reakcióját kihagyva.
          – Majd értesítenek. - fejeztem be a mondandóm.
          – Mint mindig. Azután meg nem lesz belőle semmi. Ah! Állandóan csak a mézesmadzagot húzod az orrunk előtt. - reagált a párom a már megszokott pökhendi módján.
          – És mit csináljak? - kérdeztem sértődötten.
          – Semmit! Csak lassan éhen fogunk dögleni, te meg arra vered el a pénzt, hogy ilyen szarokra jársz. - Gabriellát kezdte elkapni a méreg
          – Ha nem megyek el interjúkra, soha nem fog változni a helyzet. Ma is mielőtt elmentem volna szétküldtem az életrajzaim, és ha hívni fognak, akkor majd mennem kell. - védekeztem a teljesen logikátlan vádra.
          – És abból majd megélünk? - ordította – Mit csinálsz te egyáltalán ezeken az interjúkon? Mert nekem úgy tűnik, hogy valamit mindig nagyon elbaszol.
          – Beleadok mindent! - már én is elvesztettem a fejem. - Szerinted én élvezem ezt a helyzetet?
          – Kezdem azt hinni? Tudod mennyi pénzünk van? Kibaszott tíz euró. És tudod mennyi tápja van Tamarának? Szaros egy adag. - visította.
          Igen, a babatáp. Szerencsétlenségem újabb pontja, hogy pont olyan nőt választott a szívem, akinek a teje szülés után másfél hónapra elapad, ezzel nagymértékbe növelve a kiadásaim.
          – Mennyibe kerül egy doboz? - kérdeztem a legnagyobb higgadtsággal, ami akkor abban a pillanatban kitelt tőlem, viszont tudtam, a válasz nem fog tetszeni.
         – Tizennégy euró. – sóhajtott
         – Anyámnak sincs semmije? - miután kiejtettem a számon ezeket a szavakat, rögtön megbántam.
         – Szerinted? Az a picsa amint megkapja a fizetését, elbassza. Biztos nincs egy petákja sem, mert képzeld, megint a mi kajánkat zabálja.
         Az hogy Gabriella utálja anyámat, enyhe kifejezés és hogy kénytelen vele és a már nagyon is szenilis nagymamámmal egy fedél alatt élni, csak növelte a haragját. Különösebb oka igazából nincs is rá, de „sok kicsi sokra megy” alapon elhiszem, hogy összegyűltek benne dolgok. Nekem volt rá huszonnégy évem hogy hozzászokjak a furcsaságaihoz, neki ennek az időnek a töredéke jutott. Elhiszem, szokatlan számára, hogy a jövendőbeli anyósa megeszi az ennivalónkat, vagy ha hetente négyszer idegesen jön haza munkahelyéről, mindenkivel kiabál, aki csak hozzászól, viszont nekem ezek a dolgok már annyira mindennaposak, mint csaposnak a részeg kuncsaft. Azon sem lepődtem meg, mikor rákapott az internetes társkeresők által biztosított illúzióban gazdag virtuális élményekre, aminek eredményeképpen a billentyűzete éjjel-nappal kalapál minden nap.
          Az idegesítő tulajdonságok ellenére én még sem tudom azt mondani, hogy Haris Anikó rossz ember, bár lehet, elfogult vagyok eme kérdésben. Ugyanolyan termettel áldotta meg a sors, mint engem, bár ő még rátett vagy harminc kilót. Mit csináljak? Szereti a hasát, mint én a dohány ízét, és ezért ő evéssel nyugtatja magát (jó párszor vitatkoztunk rajta, melyik módszer olcsóbb). És sajnos stresszes munkahelye miatt elég gyakran rákényszerül erre. Én ezt megértem. Egyedülálló anyaként nevelt fel, még mindig a nyakán vagyok, mikor már megpihenhetne. Elhiszem, hogy tele van töke. Viszont Gabriella nincs ehhez hozzászokva.
          A párom sem volt mindig ilyen. Ez a százötvennyolc centiméter magas, közepes termetű, barna hajú kékszemű tünemény, szerintem a velem való élet miatt vált ilyen nehezen elviselhető némberré. Emlékszem, mikor megismertem. Fú, de kiröhögtem! Hogy lehet már valakinek az a vezetékneve, hogy Balta? Most komolyan. Persze akkor még nem gondoltam, hogy ennek a csúfolódásnak egyszer a gyönyörű kis Tamara lesz a vége, és hogy attól fogok tartani minden nap, hogy ez a „balta mikor vágja le a fejem.”
          Lehet, hogy puhapöcs vagyok, mert tartok tőle. Nem tudom. Mindenesetre abból a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán sikerült találnom egy nőt, akit szeretek (hogy őszinte legyek, néha picit perverznek is érzem magam ez miatt) és ezért nem szeretném elveszíteni. Más, az enyémhez hasonló alacsony, tömzsi, semmi izommal nem rendelkező testalkattal megáldott férfi netes pornóra veri a farkát, mert rá van kényszerülve. Nekem pedig, hála Balta Gabriellának, erre nincs szükségem, bár ha így folytatódnak a dolgaim, ki tudja meddig lesz részem ebben a privilégiumban. De térjünk csak vissza a vitámhoz ezzel az aranyos bestiával.
          – Pár fityingje szerintem akad. - próbáltam táplálni a csekély reményt, bár magam sem hittem el igazából, amit mondok. - Hazajön, meg kell kérdezni.
         – Hogy megint legyen min picsáznia? Köszönöm, abból nem kérek.
         – Figyelj! Ha magamnak kérek, az más tészta. Ha Tamarának, hidd el, nem fog baszakodni.
        Ezzel befejeződött a beszélgetésünk.
        Háromnegyed óra telhetett el és anyám hazajött. Megint mérges volt. Hogy pontosan mi miatt azt nem tudom, mert sose árulja el. Újból egy hajcihő előtt álltam, de kénytelen voltam vállalni a kockázatot.
        – Anyu? - szólítottam meg óvatosan.
        – Mi van? - mordult vissza.
        Számítottam erre a reakcióra, de nem volt mit tenni.
        – Kéne négy euró. - böktem ki felsóhajtva.
        – A rohadt életbe! Banknak nézek ki? Alig van nekem is és kell benzinre. - mérgelődött.
        – Babatápra kéne. - magyaráztam – Ennyi hiányzik. Tamarának már csak egy adagja van, amit most eszik.
        – Hányszor mondtam Gabriellának, hogy vigyázzon, nehogy elapadjon a teje? Még anyatejfejőt is vettem neki, hogy jobban be tudja indítani magának. Használta? Nem. Most itt az eredménye.
        Anyám téved. A párom igenis használta a szerkezetet, csak hát az sem segített. De ezt nem mondhattam meg neki. Hagynom kellett, hogy igaza legyen, ezért jobb híján megvontam a vállam. Fél perc néma csend következett.
         – Megnézem, pontosan mennyim van. - mondta ki végül, majd elővette pénztárcáját és megszámolta az apróit. - Négy euró huszonöt cent. Elég lesz?
Válaszként bólintottam, majd elvettem az érméket, és indultam a Tescóba.

          Már van táp körülbelül egy hétre. Legalább azon nem kell aggódnom. Csak a holnapon, a holnaputánon és az az utánom. Előbb néztem rá az órámra. Két perc múlva éjfél. Azt hiszem, mint ahogy még hárman itt a lakásban, én is korgó gyomorral megyek aludni. 

          Ez hogy lehetséges? Ilyen nincs. Nem, ez nem lehet ő. Képtelenség. morfondírozott  Andor úr az olvasottakon. Hogyan? Miért? tette fel magában a kérdést, majd ráébredt, hogy csak úgy kaphat válaszokat, ha folytatja a napló olvasását. Így hát összeszedte minden önuralmát és visszaült az asztalhoz. 

          - Nos! Can you tell me something about yourself?
           Egy rövid mosollyal értékeltem Hegyesi úr hirtelen nyelv váltását, és elismételtem a monológomat angolul.
          - Hmm! Látom, a nyelvel nincs gond. - értékelt a fickó – Miért pont a mi vállalatunkat választotta? - tette fel az állásinterjúkon már oly megszokott, ámbár teljesen hülye kérdést, amire a legtöbb munkanélküli valami orbitális baromsággal kényszerült válaszolni, amennyiben meg akarta kapni a munkát.
          - Mivel a cégük már tizenöt éve jelen van a piacon a magas konkurencia ellenére, feltételezem az alkalmazottak egy sikeres csapatot alkotnak, melynek szívesen lennék a tagja. - hazudtam, mivel azt nem válaszolhattam, hogy a negyven cég közül, akiknek elküldtem az önéletrajzom, a Suntrans azon három egyike, amelyik volt olyan szíves és meghívott állásinterjúra, és kell egy meló, szóval eljöttem.
          - Hmm! - nyilvánította ki tetszését a kisfőnök. Legalábbis szerintem. - És mit gondol, milyen dolgok fontosak a logisztikában?
           Ezen a kérdésen egy kicsit elgondolkodtam. Nem szeretem a beugratós részeket. Nem egy lehetőségem úszott el egy hirtelen adott rossz válasz miatt. Viszont most sem hallgathattam örökké.
           - A határidő betartása és a részletekre való odafigyelés. - vágtam rá.
           - Akkor úgy látszik, ebben egyetértünk! - Hegyesi úr válasza reménnyel töltött el. Kezdtem azt hinni, hogy ez végre bejöhet - Nincs más hátra, csak egy szövegfordítás és egy Excel teszt. - mondta a kisfőnök, megkérte Irenát, hogy hozzon be egy notebookot.
           Az első résznél egy adott szöveget kellett Wordbe gépelve lefordítanom angolról szlovákra, majd egy másikat szlovákról angolra. Ezzel nem volt gond, viszont az Excel teszt már húzósabbnak bizonyult. Az alap funkciókat ismerem, de hogy mi az kontingens táblázat arról fogalmam sincs, a VLOOK UP funkcióról, pedig csak hallottam, de hogy mire szolgál és mi az értelme, azt az ECDL kurzuson sem értettem, és eme tudásom azóta sem bővült, mivel nem volt rá soha az életben szükségem.
           Az harminc perces időm letelt, és a férfi átnézte az általam megoldott feladatokat. Az interjú szóbeli része alatt lévő bizakodottságom teljesen szertefoszlott, mikor Hegyesi Richárd az Excel teszthez ért. Igaz, nem mondott semmit, de a már számomra ismerős nézése mindent elárult. Számtalanszor láttam már így összehúzott szemeket, melyek arról árulkodnak, hogy az esetleges jövendőbeli főnököm elégedetlen, de nem szeretne udvariatlan lenni. Az ilyen szempár látványa sose jelent jót.
           - Jól van. Köszönjük szépen! Majd értesítjük.
           Na persze! Túlságosan sokszor hallottam ezt a mondatot ahhoz, hogy el is higgyem.
           Szóval most itt ülök teljesen leverten az anyámtól kölcsönkapott piros Roomster-ben hazafelé készülődve. És be vagyok tojva.

            Hogy miért kezdek el naplót írni? Mert gondjaim vannak. Sőt! Kurva sok a gondom. Ez az A5-ös füzet pedig sokkal olcsóbb, mint egy óra valamilyen szedett-vedett pszichológusnőnél, aki csendben végighallgat, majd sablonos tanácsokkal lát el, hogy hogyan lehetne jobb az életem. Nekem erre nincs szükségem, sőt pénzem sincs rá. Az ilyen a gazdagok kiváltsága és én nem tartozom közéjük. És hogy miért nem osztom meg akkor a gondjaimat a barátaimmal? Sajnálatos módon csak néhány ismerőssel rendelkezem, akiket nehezen lehetne barátoknak hívni. Azokban pedig nem bízom. Szóval maradok a naplóírásnál. Megoldást nem ad, de én megnyugszom tőle, és ami a legjobb, nem pofázik vissza. Szóval bele is kezdenék.

            2013. November 6. 11:30

            A Suntrans nevezetű Vágkeddóvár mellett székelő szállítmányozási vállalat recepciós nője megkért, hogy várjak, mikor szóltam neki, hogy kilenc óra harminc percre beszéltem meg az állásinterjút. Szóval helyet foglaltam az egyik műbőrfotelben, amely a cég látogatóinak és a hozzám hasonló munkanélkülieknek szolgál meglepően kényelmes ülőhelyül. Mindig legalább negyed órával a megbeszélt időpont előtt érkezek az interjúkra. Azt olvastam, hogy ezzel azt sugallom a munkaadóknak, hogy a rugalmasság az egyik előnyöm. Ki tudja? Lehet benne valami, habár eddig nem vált be, de veszteni sem vesztette vele semmit. Több ilyen tanácsot is megfogadok. Például nem cigizek egy órával a munkamegbeszélés előtt. Sőt! Beszereztem magamnak egy feromonokkal felturbózott parfümöt, hátha ez az állítólagos vágykeltő anyag beválik a női munkaadóknál és eltereli figyelmüket az alacsony, tömzsi, nem éppen nőbűvölő alkatomról.
           A humán erőforrás menedzser pontos volt, mint az atomóra. Korban negyven és ötven között, viszont ennek ellenére meglepően formás fenékkel rendelkezik. Irena Bartoliová néven mutatkozott be szlovákul és beinvitált a cég tárgyalóhelységébe. Miközben egy emeletnyit lépcsőztünk igyekeztem mögötte maradni, nehogy lemaradjak a feneke által nyújtott esztétikai élményről, ami sajnos egy percnél tovább nem tartott.
           A narancssárga festett falú terem helységben nem volt más, csak egy ovális asztal, melyet székek kerítettek körbe. Egymással szemben foglaltunk helyet, és megkezdődött az interjú.
          – Szóval – kezdte a nő saját anyanyelvén – Mondjon valamit magáról! - mondta, én pedig belekezdtem a már számtalanszor elismételt monológba, melyet már úgy fújtam, mint egy kisdiák, akitől századszor kérdezik ki ugyanazt a verset, azzal a kis különbséggel, hogy az én kis „versikémnek” három nyelv változata volt. Most a szlovák verzió volt a soros.
           Elmeséltem, hogy a Vágkeddóvári Magyar Tannyelvű Nyolcéves Gimnáziumban tettem le az érettségit, majd a Pozsonyi Magyar Egyetem Pedagógiai Karán Magyar nyelv és irodalom, és angol nyelv és irodalom szakon szereztem bakalári titulust. Ez után (arra az esetre, ha nem sikerülne a felvételi a magiszteri képzésre), egy United Logistics nevű szállítmányozási vállalatnál. Ezt otthagytam, mivel a felvételim sikerült. Viszont az első szemeszter végén megtudtam, hogy apa leszek, így újra munkába kellett állnom. Három hónap keresés után egy Combo Trans nevezetű konténerszállító cégnél kaptam állást, viszont itt mindössze egy hónapig tartott a munkaviszonyom, hála a kifakadt vékonybelemnek, mely után fél évig voltam betegállományban. Gyógyulásom után hat hónappal újra sikerült állást találnom, ezúttal egy Ikum Food nevezetű élelmiszer nagyraktárban, ahonnan két hónap után szintén távozásra kényszerültem, mivel a cég tulajdonosa túlságosan sok pénzt ölt egy új energiaital márka létrehozásába, ami a kutyának sem kellett, ezáltal jelentős anyagi veszteségeket könyvelt el, így hát nem tudott tovább alkalmazni.
           Irena figyelmesen végighallgatta a történetemet, és belekezdett volna a vállalat bemutatásába, mikor megjelent a jövendőbeli potenciális főnököm:
           - Jó napot! Hegyesi Richárd. - mutatkozott be az átlagos termetű, szőke hajú szemüveges férfi magyarul, amin, őszintén szólva meg is lepődtem.
           - Haris Dávid. - viszonoztam a bemutatkozást.

            - A kibaszott büdös picsába! - ordította el magát a hadnagy, majd felrúgta székét és öklét teljes erejéből az iroda falába vágta.

               A hadnagy fel-alá járkált az irodájában. A szavak billogként égették be magukat az elméjébe. Hogy táncolnia kellett a zenére. Pff! A rohadék! Vajon kiről írhatta? Egyáltalán kiről írt még? Az összes áldozata szerepel benne? Vajon hányan voltak? Mindet megtaláltunk? Hány halottról vagy megkínzottról nem tudunk még? Rengeteg kérdés futott át az agyán. Csak egy módon kaphatok választ. gondolta.
                A naplót természetesen elhozták a helyszínről, és berendelték másnapra szakértői vizsgálat alá. Andor Géza viszont nem tudott lenyugodni. A saját szemével kellett látnia, mit tartalmaz a füzet. Túlságosan sok energiája volt ebben az ügyben. Ennyi kijár nekem.
                Így hát lement az egy emelettel lejjebb lévő bizonyítékraktárba, ahol a napló egy zacskóban elhelyezve feküdt az egyik polcon. Ahogy a közelébe ért, úgy érezte, mintha egy megmagyarázhatatlan sötét kisugárzás áradna a füzetből, amely egy olyan lény írásaival volt tele, amely negyvennégy embert kínzott meg és további hatvankét személy haláláért felelős. Látnom kell! Magához vette a bizonyítékot és felvitte az irodájába. Ott felhúzta gumikesztyűjét, az első oldalhoz lapozott és újra olvasta a magyarul írt, vérrel írt címet: A gyűlölet naplója. Vajon ez kinek a vére? Elég frissnek tűnik. Mindegy. Lássuk a medvét!

 Andor Géza hadnagy a rendőri rohamkocsiban ülve nem volt megelégedve magával, annak ellenére, hogy az aznapi felfedezése rengeteg munkaórájába került. Persze előre látta mi lesz a mai akció eredménye. Valószínűleg főhadnaggyá, vagy még nagyobb rendfokozatba emelik. De az az előléptetés vértől fog bűzleni.
          Gyorsabbnak, ügyesebbnek, körültekintőbbnek, okosabbnak kellett volna lennie, és hamarabb rájön, hol van annak a szemétnek a rejtekhelye. Rengeteg megkínzott, megcsonkított és különös kegyetlenséggel meggyilkolt ember kellett már a mai felfedezéséhez is. Kollégái és környezete mind azt mondták neki, hogy ne eméssze magát ez miatt. Ezt a piszkot egy egész ország üldözi, és nem egyedül az ő dolga az elfogása. Könnyen beszéltek. Az ő gyerekeik nem tartoztak az áldozatok soraiba. Mindhárom gyermekét elmegyógyintézetbe kényszerült zárni ez miatt a nyomorult féreg miatt. Fiatalabbik lánya Lekéren, az idősebbik lány Nagylévárdon, legfiatalabb fiú gyermeke pedig Nyitraújlakon élte elviselhetetlenné vált élete mindennapjait. Az orvos szerint a szétválasztásukra azért volt szükség, hogy még véletlenül se találkozzanak, ugyanis a trauma miatt, amit átéltek, még jó ideig annak a lehetőségét is ki kell zárni, hogy véletlenül összefussanak a folyosón, mert mint mondta „beláthatatlan következményei lennének“.
           Már akkor bolondnak titulálták a három fiatalt, mikor az eset megtörtént. Senki nem hitte el, hogy egy fekete bőrű, vörös szemű szörnyeteg bánt el velük. Még nagyon ő maga sem. De hiszen ki hitte volna el? Ötven gyilkosság kellett hozzá hogy felébredjen az ország és észrevegye a hihetetlent. Természetesen a politikai hatalmak rögtön reagáltak. Egységes szavazatokkal a parlament visszavezette Szlovákiában a halálbüntetést, melynek törvényét úgy fogalmazták meg, hogy csak ez az elmebeteg érdemelje ki a megtiszteltetést.
           Az első sorban fogok ülni, mikor megdöglesz és élvezni fogom gondolta, majd észrevette, hogy az általa vezetett negyvenkét főt számláló rendőr kommandós osztag, melyet két önkéntes búvár egészített ki, odaért a Mocsáros nevezetű patak gátjához.
           A keskeny folyóvíz Vágkeddóvár délnyugati részén keresztül haladt el, és még a hetvenes évek közepe táján egy gátat helyeztek rá, amely felfogta a patak vizét, ami így egy kisebb tóban gyülemlett fel a nagyszombati és a pozsonyi vasútvonal között. Ennek akkor az volt a célja, hogy a város biztosítani tudja a helyiek számára a sporthorgászatot. Mára viszont a vize annyira szennyezetté vált, hogy a hínáron kívül egyetlen vízi élőlény sem élt meg benne, az emberek számára pedig megfelelő felszerelés nélkül egyenesen életveszélyesnek számított. Viszont mikor a hadnagy legutoljára követte a sötét fattyút, az akkor beúszott ennek a nagyra nőtt pocsolyának a közepére és ott eltűnt.
            - Hadnagy úr! Várjuk a parancsait. - szólt hozzá egy idegesítően feltörekvő újonc közrendőr, akivel már volt nézeteltérése saját magyar nemzetisége miatt.
            - Szóljon a búvároknak! Kutassák át a tavat.
            - De uram. Mindössze két búvár van velünk. Egy egész napba is eltelhet, mire átnézik a víz fenekét. Ez alatt az idő alatt belehalhatnak a szennyeződésbe.
            - Az sem érdekel, ha egy hétig lesznek lent szünet nélkül. Magával ellentétben ők tudták mire vállalkoznak. Darien Spike rejtekhelye itt van a víz alatt. Tudom! Szóval merüljenek! Ez parancs!
                Egyedül ez a mitugrász kérdőjelezte meg a döntését. A két önkéntes vakon követte az utasítást, mivel tudták mi a tét. Az osztag többi tagjával egyetemben ők is láttak legalább egy áldozatot, és annak a napnak az emléke mikor szembesültek a valódi gonosz létezésével, volt számukra a határvonal jó és rossz korszak között és ez motiválta őket a munkájukban. Darien Spike-nak vesznie kell, hogy minden olyan legyen, mint régen.
            - A búvárok lemerültek, uram. - jelentette a zöldfülű, mintha a hadnagynak hiányozna mind a két szeme.
            - Rendben. - sóhajtott Andor úr - Remélem, gyorsan találnak valamit. Nem akarok még több áldozatot.
            Mindenki örömére egy nap helyett mindössze nem egész négy óráig merülgettek a búvárok fel és le. Viszont az utolsó felbukkanásnál, csak az egyik jött ki.
            - MI van? - rohant oda a tiszt. - Talált valamit? Hol van a társa? Csak nem őt is elkapta az szemét? - a férfi egyszerre volt rémült és izgatott közelebb hajolt - Mit látott?
            - Van a tó fenekén egy gödör. Mikor megnéztük közelebbről a társam besiklott hogy átkutassa. És nem jött ki. Sötét volt az egész. Egy hínárba kapaszkodva én is belenyúltam a gödörbe. Hallja? Olyan volt mintha a levegőben lenne a karom.
            - Tessék? - Andor úr nem értette, miről beszél a búvár. Az ezt észrevette. Így hát összeszedte magát és folytatta:
            - Szóval van a vízfenéken egy gödör, ahová nem folyik be a víz. Értik már?
A hadnagy nehezen hitte el, amit hall, de régen megtanulta már, hogyha Darien Spike-ról van szó, minden lehetséges.
            Vajon ez is csak egy újabb trükk? Jó ötlet egyáltalán ennyi embernek itt lenni? Ki tudja, mit tervez ez a lény! Vissza kéne fordulnom? Nem! Innem már nem! morfondírozott, miközben mindenki más azon vitatkozott, hogy hogyan folytatódjon az akció. Tanácstalanok. Ugyanúgy, mint én. Körülbelül harminc perc elteltével azt vette észre, hogy mindenki nyugat felé néz.
Az eltűnt búvár jelent meg beljebb a tó mentén. Csak a levegőpalackja hiányzott, de ezt leszámítva szemlátomást nem szenvedett semmilyen sérülést.  A hadnagy odasietett hozzá.
            - Jól van? – kérdezte.
A férfi levette a búvármaszkját.
            - Meglódultam a gödör felé, majd meglepődtem mikor beleestem. Érti? A víz alatt. Beleestem egy gödörbe a víz alatt. Ki hallott már ilyet? – a férfi arcáról tükröződött az ijedtség.
            - Nyugodjon meg. A társa már jelentette ezt a… furcsaságot. Mi van ott lent?
            - Valami hatalmas terem. A fala meg fémből van. A padló csupa hamu és valamilyen olvadt fém. Hogy őszinte legyek, nem nagyon néztem körül, mert azon voltam, hogy kiutat keressek, mivel eléggé be voltam tojva. 
            - Amint látom megtalálta azt. – mondta a hadnagy.
Az előkerült búvárnak beletelt pár pillanatba mire felfogta a tiszt célzását.
            - Persze! Igen. Ott. – mutatott nyugat felé. - Odavezetem magukat.
               A járat bejárata egy nagyra nőtt dús bokor tövében volt, és pont elég szélesnek tűnt egy ember számára. Akárki akármikor belepottyanhatott volna és Andor Géza rendőrtiszt el is csodálkozott rajta, hogy ez eddig még nem történt meg. Vagy csak még nem tud róla. Elvégre még rejtély hogy mi van oda lent. Talán újabb halottak. 
            - Mindenki vegyen magához egy reflektort.  Lemegyünk. - adta ki a parancsot.
Az osztag engedelmeskedett. Egyenként lementek az egyszemélyes járaton. Andor úr utoljára ment le. 
            A lejtő eléggé csúszós volt. A tíz méter hosszú szakaszon minden egyensúlyérzékére szüksége volt, hogy ne essen el. Mire leért már fénycsóvák tucatjai világítottak szerteszét nyomok után kutatva. Elvárása ellenére ő is csak ugyanazt látta, mint előtte a lent rekedt búvár.  A padlót vastag hamuréteg fedte, mely alól úgy fél méter magas már megszilárdult olvadt fémbuckák látszottak.
            - Uram! Nincs itt semmi csak hamu és vas. Ezzel itt nem tudunk mit kezdeni. – jelentette az egyik kommandós.
            - Három ember menjen ki és zárja le a területet. A többiek maradjanak és keressenek tovább. Kell itt lenni valaminek.  – mondta, miközben a terem mennyezetét elemezte reflektorával.  
Újra szembesült a búvárok őszinteségével, amikor észrevette a nyílást, amiről azok beszéltek. A víz úgy folyt el felette, mintha azon a részen nem lenne érvényes a gravitáció törvénye. Bámulatosan ijesztő látvány volt.
            - Uram! Találtam valamit. – zavarták meg a gyönyörködésben a terem másik végéből. 
            - Mi az? – kiabálta oda.
            - Úgy néz ki, mint valami könyv.
            - Odamegyek. – elindult a feltételezett bizonyíték felé és út közben felhúzta gumikesztyűjét. Mikor odaért kinyitotta azt, és elégedetten tapasztalta, hogy nem egy könyvről van szó, hanem egy barna csíkozott kemény borítós füzetről. Kinyitotta az első oldalra. Amit látott az felborzolta minden egyes szőrszálát. 
               A papíron nagy betűkkel a következő szavak szerepeltek: A gyűlölet naplója.  Ez még Andor Gézát nem viselte volna meg, viszont a tény, hogy friss vérrel címezték meg ezt az állítólagos naplót, teljesen más megközelítésbe helyezte a dolgot. A hadnagy az eszét teljesen kizárva, ösztöneire hallgatva belelapozott és olvasta a már tollal írt szavakat.

„ A ribanc úgy visított, mint egy élve perzselt anyamalac.  Nem tudtam ellenállni. Táncolnom kellett a zenére.”